Az 1980-as években Ceausescu elszántan igyekezett meggyőzni a Nyugatot arról,
hogy Románia nem a Szovjetunió csatlósa, hanem önálló, szabad akarattal
rendelkező ország. Ehhez a politikai törekvéshez keresve sem találhatott volna
ideálisabb szimbólumot, mint Nadia Comanecit, a legfiatalabb kommunista hősnőt,
a sportikont, a gyereklány tornászt, a montreali olimpia bajnokát. Nadiát látva,
a hidegháború óta először, a nyugati tinik arról ábrándoztak, hogy olyan
sikeressé és tökéletessé válnak, mint kelet-európai kortársuk; a szülők imádták
a fegyelmezett és céltudatos gyereklányt; a szakma és a média egy emberként
ünnepelte a tehetséges sportolót. A sikernek azonban ára volt: Nadia egy őrült
rendszer termékeként folyamatosan attól rettegett, hogy nővé érve elveszíti a
rezsim támogatását és a Nyugat érdeklődését. Lola Lafon több elbeszélő
nézőpontjából elmesélt álomszerű története jóval több életrajzi regénynél. Nadia
karrierje és sorsa messze túlmutat önmagán: feltárja a sport, egy valamikori
rezsim, a média és a Nyugat képmutató működését, ezáltal pedig megvilágítja,
hogy a kis kommunistának nagyon is megvolt az oka rá, hogy sosem mosolygott.