Elérkezünk a film már papíron kiszámított csúcspontjához, papa és kislánya a
tévéjük előtt ül, és videón nézik együtt a számukra legszeretettebb nőt, ahogy
szoptatja újszülött gyermekét. Önkéntelenül szakad ki a kérdés a kislányból,
Anya mikor jön haza? Anya már nem jön haza, a mennyországból figyel minket.
Majdnem csettintek. Remek. Tökéletes. Nem túl rövid, nem túl hosszú. Érthető,
nem megjátszott, giccsmentes, sírni fognak rajta. Tulajdonképpen örülök, ez a
riport bizonyára jelentősen emeli majd a nézettséget. Az érzés nem meglepő,
minden alkalommal erre vár a szerkesztő, olyan pillanatokat akar látni a filmen,
amelyek könnyeket csikarhatnak ki a tévé előtt lustán pihegőkből. Aztán
lebénulok. Minek is örülök én? Mitől megy fel bennem az adrenalin szintje? Mire
nézek és úgy, mint egy jól sikerült cipő felsőrészre? Egy ember haláláról van
szó, egy asszonyéról, akit kegyetlenül elszakított az elmúlás a szeretteitől.
Nem az ötletes riporter fantáziájának megmutatkozása ez, hanem a valóság. A
VALÓSÁG, aminek nem lesz vége, amikor az utolsó kép is lefut a riportból.