Sokszor voltam már szerelmes, voltak viszonzott nagy és kis szerelmeim, voltak
viszonzatlanok, hol az egyik, hol a másik fél részéről, de csupán egyetlen
jellemző volt, ami minden esetre ugyanúgy állt: elmúlt. Azzal valahogy soha nem
volt problémám, ha én éreztem már túl hosszúnak a szerelmet és távozni kívántam
a színről, nem törődve a másikkal, mondván jobb ez így neki, idővel ő is rájön,
de a másik variációt sosem vettem jó néven. Egyszerűen nem értettem, hogyan
lehetett engem megunni, elhagyni, semmibe venni. Vagy bambán álltam és néztem a
távozó után, vagy utolsó erőmmel próbáltam a másik után mászni, hosszú nyálkás
csíkot húzva magam után, mint egy csiga. Idővel csillapodtak a téma iránti
indulataim, és rátalálva hivatásomra egy kicsit átalakult a szemléletem. Mégis,
mindezek ellenére, egyvalami nem hagyott nyugodni. Egyetlen kérdéskör
foglalkoztat, aminek fájdalmát sokszor tapasztaltam már a saját bőrömön, és
ahogy körülnézek, több nőtársam életében is felmerült már ugyanaz a kérdés.
Hogyan lesz abból az elragadó, elbűvölő nőből, akit meg akar hódítani a férfi,
akinek a kegyeiért kezdetben mindent megtenne, szóval hogyan lesz belőlünk,
kezdeti királynőkből egy megunt, megcsalt, semmibe vett öreglány? És mit
tegyünk, hogy ez többé ne történhessen meg velünk?