Az 1970-es évek végén, majd' másfél évtizeddel a Hidegvérrel világsikere után a
beteg, kábítószeres és alkoholista Capote írt még egy utolsó nagyszerű könyvet:
egy dokumentarista elbeszélésekből és irodalmi riportokból komponált, helyenként
megrendítően szép kötetet. S talán az ebben szereplő írások némelyikében jutott
legközelebb eszményéhez: hogy olyan egyszerűen, tisztán írjon, amilyen a hegyi
patak. Régóta tudta, hogy különbség van nemcsak a rossz és a jó, hanem a nagyon
jó írás és az igazi művészet között is, s ez a különbség bonyolult, de
kíméletlen. Istentől kapott korbácsnak nevezte ezt a tudást, amely gyakran
megbénította - s mégis hálás volt érte s a remekművekért, melyeket e korbács
alatt alkotott. Az életmű ilyen kiemelkedő darabjai közé tartozik a Bűvölet, egy
gyerekkori emlék fölidézése, amikor Truman a varázserejű Mrs. Fergusonnak mondta
el legféltettebb titkát; vagy a Gyönyörű gyermek, melyben az olvasó szinte
együtt eteti a sirályokat Marilyn Monroe-val, aki olyan, mint egy menekülő
kolibri; vagy a Faragott koporsók, egy kisvárosi gyilkosságsorozat története;
vagy a Kedves idegen, melynek főhőse levelezni kezd egy soha nem látott tizenkét
éves kislánnyal, s ez földúlja az életét... S még számtalan furcsa,
felejthetetlen alakkal ismerkedhetünk meg: egy martinique-i idős arisztokrata
hölggyel, akinek zongorajátékát kaméleonok hallgatják, Mrs. Kellyvel, aki a
mélyhűtőjében tartja halott macskáit, mert képtelen örökre elveszíteni őket, egy
gyilkossal, aki semmi rosszat nem lát abban, amit tett... s magával Truman
Capote-val is, aki a kötet utolsó írásában önmagával készít interjút.