Hála József gyűjteményes kötete a magyar etnográfia és folklorisztika (ennek
részeként a néprajzi muzeológia) kutatástörténetének az eddigieknél alaposabb,
pontosabb, hitelesebb bemutatására vállalkozik. Hisz a szerző nem csupán a
magyar néprajz klasszikusaiként tisztelt ?főműveket? olvasta újra, hanem minden
olyan forrást felkutatott mely kapcsolatba hozható a több máig inspiráló hatású
tudóssal (többek között Ipolyi Arnold, Herman Ottó, Jankó János, Katona Lajos,
Herrmann Antal) és művével. Vizsgálata körébe az életrajzi tényeket rejtő
anyakönyveket, a gyűjtési-kutatási körülmények megannyi nehézségéről, a
kutatótársakkal és/vagy riválisokkal kapcsolatos ellenszenv kialakulásának
okairól beszámoló magánleveleket és az egykorú sajtó-tudósításokat is bevonta. A
magyar néprajz más tudománytörténeti igényű összefoglalásaival ellentétben Hála
József cikkeiben nem csak az iránymutató eszmékkel, a programadásokkal
foglalkozik, hanem felhívja a figyelmet azokra, akik a tekintély-elv alapján
?vezetőként? elismert-elfogadott személyiségeinek kezdeményezéseire a gyakorlati
kutatómunkára önként vállalkoztak, és ily módon vissza is hatottak a
diszciplínára, éppen ezért, akik megismerése nélkül hiányos lenne a magyar
néprajz tudománytörténetéről alkotott képünk. Bár kimondatlanul, a szerző egy el
nem hárítható tudománytörténeti feladatra is figyelmeztet: vajon milyen
mértékben gazdagodott a 19-20. században kialakuló magyar néprajz szemlélete és
módszere annak folyományaként, hogy egykoron a jeles és névtelen elődök
másképpen értelmezték, mint mi, és mi is tekinthető ?rokon?, következésképpen
együtt, hasonló szemlélettel művelhető tudományos diszciplínának?