Gabriel úgy dönt, hogy elhagyja a feleségét, amikor kiderül, hogy a nő gyermeket
vár. Nincs semmi, ami mentségére szolgálhatna; nem csalta meg Laurát, szereti
őt, és szeretné szeretni a gyermeket, ez a legfontosabb. De Gabriel tízéves kora
óta egy számára idegennek érzett világban él, amelyhez nem talál kapaszkodót;
egy olyan családban nőtt fel, amely mindent elhallgatott, és a múltja egy
darabja, a nővére értelmetlen halála minden egyebet is megfoszt az értelmétől.
Hiába választja a műfordítói hivatást, hiába tud megannyi nyelven úgy, mintha az
anyanyelve volna, éppen az az egy hiányzik, amelyen saját magát
megfogalmazhatná, amelyen a traumáit feldolgozhatná. Nem tud megnyílni sem a
feleségének, sem a barátjának, senkinek. Viszont azt tudja, hogy a hallgatása
lényegében egyfajta hazugság. Gabriel elbujdosva az írásba menekül, hogy
kínkeserves munkával, szóról szóra pontosítva beszámolót próbáljon írni a fiának
saját élete képtelenségéről, a halál túlélhetetlenségéről és
megfogalmazhatatlanságáról. Hogy muszáj elhagynia, mert képtelen volna
elveszíteni, és hogy lehetetlen együtt élni a tudattal, hogy ami adatik, azt
egyszer visszaveszik? hogy maga az élet, ami lehetetlen.