Fontane ebben a regényében éri el jellemábrázoló ereje csúcsát. Teljes
jellemrajzot ad, teljes élettörténetet beszélve el. A kislányfővel férjhezadott
hősnőt nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a
kibírhatatlan házasság a porosz főhivatalnok, Innstetten báró oldalán. Effi
Briest embertelen házassági konvenciók bezártságában vergődik. Házasságtörése
kitörési próbálkozás a magányból. Az író nagy erővel festi le a porosz junkenség
természetellenes merevségét, alattvalószemléletét. Effi Briest, akiben volt
természetes okosság, nagy életvidámság és szívbéli jóság, meg az átlagosnál több
féktelenség, Anna Karenina és Madame Bovary mellett annak az asszonyi
hűtlenségnek a jelképe, amely nemcsak megbocsátható, de szinte fölmagasztosul.
Noha az írói jellemzés szerint nem erőssége a harc és az ellenállás, mégis
keményebb, önállóbb alkat, mint híres sorstársnői. Szenvedélye öncélú: Crampas
őrnagy nem volt különösebben érdemes rá, csak alkalmat adott egy szánalmas,
titkos lázadásra. Környezete, amely már azon is fölháborodott, hogy gyermeke
keresztelőjét éppen augusztus 15-én, Napóleon születésnapján tartotta,
végérvényesen kitaszítja. Effi mégsem teljesen elszigetelt. Az öreg falusi
lelkész és a vidám, hűséges cselédlány megértik, védik; és helytelenítik, hogy
az ilyen ügyekbe emberek belehaljanak. (Innstetten báró ugyanis párbajban megöli
Crampas őrnagyot). Isten néma teremtménye, Rollo, a kutya sem veti ki a szívéből
Effit, a kor álerkölcseinek áldozatát. Halála nem drámai öngyilkosság, hanem
lassú elsorvadás a vidéki magányban. Az európai elbeszélőpróza királyi ékszere
(Thomas Mann), ma is meggyőző, művészi hiteles olvasmány.