1974-ben vehették először kézbe ezt a könyvet az olvasók. Akkori és mai kamaszok
is egymás kezéből kapkodják ki, és a pad alatt olvassák. Semmit nem változott.
Fésületlen szereplői fésületlen mondatokban beszélnek, görbén néznek a
felnőttekre és egymásra, élesen látnak, és élesen fogalmaznak. Kínos helyzetekbe
keverednek, játsszák a felnőttet, zavarukban vörösödnek, nyerítve röhögnek. Az
olvasó pedig magára ismer, és választhat: vörösödik vagy nyerít. Amikor te
lettél a mi mamánk, akkor én még kis hülye voltam, és nem tudtam, hogy engem nem
fogsz szeretni. Csak aztán mindig jobban megnőttem, és mindig jobban rájöttem.
Ilyet persze hangosan soha nem mondana a nevelőanyjának Judit, de éjszaka a
kórházban, ahol az ember úgysem tud aludni, sok minden kimondható, vagy
legalábbis végiggondolható. Juditnak most bőven van ideje a magányos
párbeszédre, hiszen jó darabig nem rohanhat úszni, dzsúdózni, huzakodni
ikertestvérével, a lüke Ágival, hiszen feküdnie kell. Mivel ledobta a hátáról
egy Juci nevű ló. Csak hanyatt fekszik, kispárnával a harmadik csigolyája alatt,
és gondolkodik. Végigondol mindent, az egész csodálatosan vacak életét. Az első
gimnazista pályafutását. Még a hülye Botondot is.