Oláh András megszenvedi verseit. Nem a formát, mert sorai könnyedén, bravúros
egyszerűséggel születnek. A mögöttes, lélekben történő fájdalom az, ami a dolgok
teljes átélésére ösztönzi, nem enged a felületen kínálkozó enyhületnek.
Kitárulkozó, őszinte költő, s bár pusztán az őszinteség még nem esztétikai
érték, de az őszinteség hiánya foszlékonnyá, gyanússá teszi a közléseket. Oláh
András azonban nem szépít, nem leplez, nem keres mentségeket sem maga számára,
sem vágyott-űzött Istenének. ?Rossz évjárat? ? írja, az ötvenkilenceseké, akik
minden igazán izgalmasból kimaradtak. Így hát saját, ?intim? poklában fől az
ember - ?idegen test?, nem rokonítható, s hogy ?valami hiányzik?, bevallja.