Előszó Sándor Katalin második kötetét tartom a kezemben. Ismerem öt, és mégis
kíváncsisággal vegyes izgalommal készültem elolvasni legújabb írását. Van, aki
egy könyvet sem tud megírni, egyet sem képes befejezni. Ő - mindnyájunk
szerencséjére - nem tartozik közéjük. Olvasva Sándor Katalin gondolatait,
számtalan dolog juthat az eszünkbe. Elsőnek a ?nyelv-tudás (képletes értelemben
is), hiszen egyébként jól ismert elemeket, egyszer-egyszer talán már
közhelyszámba menő szóösszetételeket is tud úgy használni, mintha azokat még
sohasem hallottuk volna, mintha valami egészen mást jelentenének, mint amit
megszoktunk. Mint ahogy itt valóban mást is jelentenek. Valószínűleg a
szövegkörnyezet magyarázza meg, hogyan is állnak össze ezek a gondolatok
organikus egységgé. Az ősi szanszkrit szent könyvekben gyakran találhatók olyan
oldalak, amelyek fekete színnel írt jelekből állnak, ám oldalanként egy-egy
fontos fogalmat vörös tintával írtak, és az egész textust ennek függvényében
kell olvasni. Valahogy Sándor Katalin írása is ilyen: valami titokzatos, a
láthatatlanban (a tudatfelettiben) burjánzó szövevény, amely látszólagos
csapongásaival együtt is szerves egységet alkot. Mert Sándor Katalin nem a
hétköznapokról, az oly sokszor elkínzott, meggyötört, félremagyarázott és
félreértett pillanatokról ír, hanem az ünnepről. Az ÜNNEPről. A ?szent időről, a
kegyelemről, illetve annak az esélyéről. Arról, hogy hogyan tudunk alázattal
felülemelkedni a sáron, a mindent elszürkítő napi küzdelmeken, hogyan
találhatjuk meg a minket körülvevő (és persze leginkább magunkban rejlő)
szakrális teret, a szentséget, a kozmikus harmóniát. Vissza Fülszöveg
Gratulálok! a verseid, aforizmáid egyszóval bölcsességi irodalmad (ezt bátran
állíthatom) mindegyik darabja egy-egy fényesre, szabályosra csiszolt gyémánt; a
lélek szavak előtti húrjait pengetik. Ezért most el is hallgatok, a szó nem
igazán alkalmas rá, hogy elmondjam, avagy leírjam rám való hatásukat EGY
KÖLTŐTÁRS Sándor Katalin aforisztikus mélységű verseit a haikuk természetből
táplálkozó, annak jelenségeit képként, szimbólumként felvillantó, misztikus
világlátása, a koanok csak az avatottak számára kifürkészhető bölcsessége,
Weöres Sándornak A teljesség felé című munkájában összegzett létátélése
jellemzi, mindez csak a szó előtti csendben foganhat, ahol a valódi, a mennyei
kincsek fellelhetők. Batári Gábor