Félénken, halkan beszéljünk most a pongyoláról. Egy festő barátomat megkértem,
öltöztetné föl nekem a milói Vénuszt. A festő mondta: nem lehet, nem szabad, bűn
lenne! De mert nagyon kértem, megtette mégis. Szereztünk egy képet a milói
istenasszonyról, arra oszt a piktor ráfestett egy direktoár-korabeli pongyolát.
Valóságos babaruhát egészen rövid derekút, roppant hosszú aljút, csak a színe
volt fölötte asszonyos; olyan vörös, mint az ég, a mikor haragos, valami
kicsinyt sárgába hajló, mondják, egy halálos, nagy méreg adj meg a szövetnek ezt
a szint. Vénusznak igen jól állott a. ruha, új lett a szemünkben, egy egészen
újkori asszony. Alakjának klasszikus méretei, ódon öltözete még modernebbé
tették. Szégyen, nem szégyen udvarolni kezdtünk neki. De éjjel volt, egyedül
ültünk a műteremben, sok, sok teák után. Odakint, a szerenát után, muzsikások
mentek hazafelé, ám a tengeren, apró tengeri bárkán, evezőjük lágy ritmusra
hangzott végig a Schiavonén. (Mert nem Pesten volt ez az éjjel.) Szólott a
festő: - Asszonyság, nincs szívem önnek cipőt pingálni. - Legalább egy sor
gyöngyöt a nyakába! - Jó. De milyent? Igazit-e vagy üvegből valót? - Igazit.
Úriasszony lehetett az, a ki ennek az istennőnek élő mintája volt, a borában
több - megtört - igazgyöngyöt megivott az, mint a mennyit most egy királyné
visel koronázási ünnepélyeken. (részlet)