Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fűből: Apa jön, siessünk! S
kezét nyújtja az öregnek, mintha az ő erős inai segítenék azt fölállni helyéből,
s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: Vigyázz, el ne essél; itt egy nagy
kő van, kikerüld! A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ. Az
unoka tanítja nagyapját járni. A kertből a verandába három lépcső visz föl. Azon
felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember előrelép, s aztán a nagy embert
úgy oktatja: Itt vigyázz! A jobb lábaddal lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy!
No, még egyet! Itthon vagyunk! Azután, mint aki dolgát jól végezte, otthagyja a
nagy embert utána csoszogni; maga ujjongva fut előre; megbotlik, földhöz vágja
magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább,
nevetve, mint akivel semmi sem történt. A veranda végén ül a fiatal nő. Arca
nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó
boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában valami
férfias; most egészen női ez. Az én magam nincsen többé; helyét elfoglalta a
mink. Egy gondolata sincs többé, amely egyedül járna; minden eszméje társat
keres, s ez veti arcára azt a mondhatatlan édes fényű glóriát, mely szótlanul is
rávall a nő végtelen boldogságára. Dolgozóasztalkáján hímes selyem van és tarka
gyöngyök, arany, ezüstfonál; azokból készít valami miniatűr-szigonnyal valami
parányi kis főkötőcskét; sokkal kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható
emberek viselhetnék.