Újabb népmesefeldolgozás-kötettel jelentkezik Tóth László József Attila-díjas
költő, író. A Bács-Kiskun, Szolnok, Heves és Pest megyék népmesekincséből
szemelgető A Szélördög (1991), valamint a felföldi népmesei barangoló, A Zöld
Vadász (2002) után újból az első ilyen jellegű kötete forrásvidékére tér vissza.
E kötet végérvényessé teszi a felismerést, melyet eddig csak sejteni lehetett:
Tóth egyre szélesedő és mélyülő gyermekirodalmi munkásságában a saját ihletésű,
eredeti munkák (Ákombákom, mese, 1980; Lyuk az égen, gyermekversek és mesék,
1985, Minden olyan furcsa, gyermekversek, 2005, A boszorkány porszívója,
meseregény, 2004) mellett mind fontosabb szerepet játszanak a feldolgozások,
mind tudatosabb az a törekvése, hogy a 21. század eleji gyermekek számára is
elérhetővé tegye az évszázados klasszikus magyar népmesekincset. S ha
számítógépes és internetes világunkban bárkinek is kétségesnek tűnne egy ilyen
vállalkozás indokoltsága és korszerűsége, annak kétségeit ő maga egy helyütt a
következőképpen oszlatja el: Valaha, múlt és jelen között nélkülözhetetlen
szerepet töltöttek be egy-egy közösség mesemondói, történetmondói. S mindegyik
meséhez, történethez hozzátették magukat: a maguk személyiségjegyeit,
tapasztalatait, ismereteit, nyelvük ízeit. Napjainkban az ő szerepük nem kis
mértékben az írókra hagyományozódott át. A népmese-feldolgozások
létjogosultságát és magyarázatát ez is adhatja. Ezeknek a feldolgozásoknak a
szerzője őket: a korabeli mesemondókat, történetmondókat hallgatja meg és mondja
tovább a maga módján és nyelvén. Tóth ezúttal is sokszínű, szórakoztató kötetet
írt, melynek legfőbb erénye, hogy az egyes darabokban megmarad a népmesék
műmesévé transzponálásánál elvesző primitív erő, darabosan eleven láttatás. A
próbára tett királyfi azonban tematikailag, műfajilag, poétikailag egyöntetűbb
az előző két feldolgozáskötetnél, ugyanis egységesen tündér- és varázsmeséket
tartalmaz mintegy hat-hét szerzői ív terjedelemben. A kötet oldalain a magyar
népmesevilág népes sereglete vonul fel. A mesebeli világ optikáján keresztül a
mesemondók világára tehát a magunk világára látunk rá, a mese nyelvétől a mi
nyelvünk színesedik-gazdagodik, a mesehősökben magunkra s a környezetünkben
élőkre ismerünk.