Bizalom Francis Fukuyama világméretű vitát kavart 1992-ben megjelent, A
történelem vége és az utolsó ember című könyvével: szociológusok, újságírók,
politikusok próbálják cáfolni azóta is ? hol felszínes érvekkel, hol komolyabb
elemzésekkel ? azt az alaptételét, hogy az emberiség történelmi fejlődése a
végéhez ért, mert a liberális kapitalizmusnak nincs és a jövőben sem lehet
reális alternatívája. Az amerikai társadalomkutató 1995-ben megjelent újabb
tanulmányában, a Bizalom-ban immár a ?történelem után? kialakuló gazdasági
világrendet elemezte, s olyan kérdésre kereste a választ, amely az új
demokráciák számára akkor különösen fontos volt (sőt máig is alig veszített
aktualitásából): a felszínen is könnyen látható statisztikai adatok mögött
milyen rejtett mechanizmusok működnek, amelyek befolyásolják, sőt gyakran
alapvetően meghatározzák egy-egy nemzetgazdaság sikerességét. Más szóval:
ugyanazon politikai rendszer mellett mitől képes gazdasági csodát produkálni az
egyik ország, míg a másik krízisből krízisbe tántorog. Fukuyama szerint a
gazdasági élet elválaszthatatlan a kultúrától: azoktól az ?irracionális?
értékektől, amelyek az erkölcshöz, a közösségi szellemhez, a családhoz, a
valláshoz kötődnek, s ezért a túlnyomórészt érdekekkel és racionális válaszokkal
operáló neoliberális közgazdaságtan csak korlátozott mértékben érvényes rájuk. A
modern társadalmak legfőbb feladata ennélfogva a társadalmi bizalom, a
társadalmi tőke magas szintjének megőrzése vagy megteremtése, mert ennek hiánya
legalább olyan mértékben akadályozza a gazdaság fejlődését, mint a fizikai tőke
szűkössége. Fukuyamának ez a nagyívű, a világ számos sikeres avagy küszködő
nemzetgazdaságát aprólékosan elemző tanulmánya meggyőző kísérlet a liberális és
a konzervatív eszmerendszer szintézisére.