Nietzsche-menet Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne
egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez
való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul
megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki
tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy ?ablaktalan
monászokként?, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért
feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy
idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ
volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny
kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. ?Az én Hölderlinem.? Mint
egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik,
hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre
a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart
megvívni. Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori
disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják.
Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig
ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik
keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített
tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.