Mindig kezdetben ?Nincs semmi étvágyam, a nagy magyar írók pedig köztudottan
zabáltak. A magyar irodalom múzeumában, miután átjutottam azon, hogy Petőfit
hevesen támadták költeményei miatt, több termet megtöltő kiállításhoz értem,
főszerepben nagyjaink receptkönyveivel, teáskannáival és kedvenc fogásaival.
Korhelyleves, lucskos káposzta és pacal. A hányingerem csak akkor csillapodott
kissé, mikor kiszúrtam az egyik egészen irodalmi asztaltársaságot ábrázoló fotón
a Szárnyas fejvadász főszereplő replikánsát. Roy Battyt, aki, amikor nem
vigyáztak az Őrzők a strázsán, lángoló csatahajókat látott az Orion peremén, és
gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser-kapunál. Én meg asszony leszek, és se
enni, se főzni nem szeretek. Csak írni, és csak tésztát. De aztán, ahogy tovább
botorkáltam, végül csak találtam valamit, amit megkívántam. Az Ady-oltárt
bemutató teremben felkapcsolt a villany, és ott hevert Ady Endre kiterítve. A
lepel-drapériával több emberes ölet (ölelést?) alakítottak ki neki, de én a
szívére ültem volna. Miután a Willendorfi Vénusz életnagyságú figuráját seggbe
rúgtam, a szívére csücsültem volna, mint egy lidérc, valaki, aki kedvére írhat,
amikor ő már majdnem száz éve halott.?