Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent Évek óta kitartóan gyakorlom a
tudatos álmodást. Amikor az alvó pontosan tudja, hogy épp álmodik. Meg kell
próbálni körbefordulni, gondolatban. Aki így forog, mozgásával kimetszi a
valóságot, egy kört, egy buborékot vág a levegőből. Léggömbben lebeg, aminek a
széle fény. Amikor álmomban szép lassan körbeforgok, egy másik nő leszek, akit a
betűző nap épp felébreszt. Elvégzek egy valóságtesztet, de a valóság becsap,
visszaalszom, majd belül ébredek fel, egy másik tükör belsejében. Karafiáth
Orsolya legújabb könyve olyan, mint ez az álom: körbe-körbe az önismeret
tükörlabirintusában, ahol minden tükörfal egy-egy új tekintet, egy-egy új
érzelem fénytörése. A szerelmi csetlés-botlás hol vicces, hol drámai pillanatai
körkörösen ismétlődnek, mígnem végül ez az álombéli körmozgás kimetszi a
valóságból, és megjeleníti előttünk az elbeszélői hang tulajdonosát, aki, miután
üggyel-bajjal kievickélt az útvesztőből, harsányan és szívből röhög ezen az
egészen. ?Már kisiskolásként is állandóan a világvégéről fantáziáltunk.
?Hatalmas pusztaság lesz mindenhol ? suttogta Zsuzsi ?, a kiserdő is eltűnik, a
közért is eltűnik! ?Tetemek szegélyezik majd az utat, míg az iskolába érünk ?
emelte a tétet Kata. ?Hogyan szegélyeznék már ? vágott közbe a szerelmem, Laci
?, szerinted az iskola megmarad? Egykedvűen vonogattam a vállam. ?Sajnos még
nagyon sok időnk van az apokalipszisig ? mondtam, büszkén arra, micsoda szavakat
ismerek ?, nem jön el elég hamar. És tudtam, hogy mindez semmit nem számít:
előbb végez velünk a szerelem...