Hogy nekem jó legyen Kertai Csenger második kötetének versei ott kezdődnek el,
ahol az angolparkok sétányai véget érnek: a rózsakertek mögött halomba rakott,
felgyújtásra váró gesztusok körül. Az imákba forduló monológok és beszélgetésbe
forduló imák tájékán, egy kibogozhatatlan csomó sötétjében. Ráadásul mintha a
szemünkbe nézve is mindig valaki máshoz beszélnének ezek a versek, egy
ismeretlenhez, aki épp a hátunk mögött áll. Nem figyelni rájuk mégis
lehetetlenség. Kertai Csenger versei beszámolók, vagy még inkább: finom
részletekkel teli nagyképek és miniatűrök és panorámák, arról a részről, ahol
kint és bent súlyos színekkel mosódik egybe. Mondatokba óvatosan elrejtett, nem
felejthető pillanatok. Mellékesen szimpatikusan élőek. Mellékesen lenyűgözően
gazdagok. Mellékesen újra és újra felmutatnak valami fontosat. Utazás ez a
könyv, zarándoklat egy ismeretlen horizonthoz - minél többször olvassuk, annál
jobban átírja a tájat. És közben csak figyelni lehet, csak csodálkozni tudunk.
És ez mennyire jó. Simon Márton