Kolimai történetek A haláltól Potasnyikov nem félt. De volt benne valami
szenvedélyes vágy, valami végső makacsság: arra vágyott, hogy valahol a
kórházban, rendes ágyon, ágynemű közt haljon meg, mások figyelmétől kísérve, még
akkor is, ha ez amolyan kincstári figyelem, nem pedig odakint, nem a fagyban,
nem a fegyőrök csizmája alatt, nem a barakkban, a káromkodások között, a
piszokban, a többiek teljes közönye mellett. Salamov elbeszélései élet és halál
fagyos határvidékén játszódnak. Nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb
képviselője ő (Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a
legszélsőségesebb szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom
minden didaktikus felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta
dokumentarizmusnak hat: a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó
tények szenvtelen továbbadásának. És mégis: éppen csak felsejlő irodalmi fogások
révén Salamov minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet
óriási belső dinamika feszít. A Salamov-szövegeket olvasva az erkölcsi
felháborodáson túl, amelyet az orosz kommunizmus kegyetlensége vált ki belőlünk,
mi is átérezhetjük azt a mély esztétikai és morális dilemmát, amely a szerzőt
egy egészen újfajta prózastílus kialakításához vezette. Szerinte a művészetnek
nincs joga többé az igehirdetésre, az irodalomnak meg kell szabadulnia minden
feleslegestől, hogy ábrázolni tudja azt az irracionális világot, amely lehetővé
tette a Gulag létrejöttét... Rég volt mindez, mondhatnánk; ám ennek az
irracionális kegyetlenségnek, mint napjainkban látjuk (amikor Oroszországban a
Gulag áldozatainak sorsát kutató Memorial Társaságot is betiltották), olyan
mélyek a gyökerei, hogy ma sem vagyunk védettek vele szemben. Salamov prózája
hat kötetben jelent meg oroszul; ennek magyarul egyelőre csak kis része
olvasható. Az életműsorozat indításaként most az első kötet anyagát jelentetjük
meg teljes egészében.