Jancsó Mintha a könyv címe és terjedelme között ellentmondás lenne. Egy vékony
kötetbe sűríteni a magyar történelem és filmművészet majd' egy évszázados
krónikáját, lehetetlen vállalkozás. Másrészt fontos lenne, hogy a 2014. január
31-én meghalt rendező munkásságáról az is képet kapjon, aki csak az elmúlt
huszonöt évben fedezte fel filmjeit. Felgyorsult korunkban ez vaskos kötettel
szintén reménytelen lenne. Maradt az esszé szűk ösvénye, amely Jancsó Miklóst
mint nagy embert mutatja be. Ez sem veszélytelen vállalkozás. Kritikus
korunkban, amelyben a politikusok, celebek nagyok (rövid időre), magát a
fogalmat is meg kell magyarázni. Voltaképp nem nehéz. Segítségünkre van Thomas
Mann (aki, ugye, ,fehérek közt egy európai). A Lotte Weimarban című regényében
azt merészelte tenni, hogy belebújt egy kétségtelenül korszakos nagy ember -
Goethe - bőrébe, kigyűjtötte fontos gondolatait, és megállapította végül: a nagy
ember szellemi kisugárzás, amely képes megvilágítani a dolgokat, és az alkotás
csak nemes melléktermék, a nagyságot bizonyítja, de nem attól válik az ember
naggyá. A nagy embert az élete teszi naggyá. Amin aztán Goethe dohog is egyet:
Az emberek legjobb esetben a művet méltányolják - az életet nem méltányolja
senki. Azt mondom nektek: Csinálja valaki utánam úgy, hogy nem töri ki a nyakát!
Mindez vonatkozik Jancsó Miklósra is. A hosszú életkor és a rengeteg mű, amelyet
a rendező mindig lekicsinyelt, bár ez is a zsenialitás természetes velejárója,
lehetővé tette számára, hogy akkor újuljon meg, amikor ő akarta, és nem amikor
elvárták tőle, korszaktól függően, az elvtársak vagy az urak. A könyvnek talán
sikerült megoldania - és ebben segít a Jancsó Miklóst alkotás közben bemutató
képekből bő csokornyi -, hogy az élet, a kor és a művek egységben jelennek meg.
És benne van az a csöppnyi irónia is, amelyet újfent Thomas Manntól veszek: A
nagy ember csapás a társadalomra. Nehezen tud vele mit kezdeni. - Marx József