Katarzis Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy az autentikus irodalom és
filmkultúra csakugyan képes arra, amire hivatott: hogy kiszakítson minket a
mindennapi megalkuvásaink - a félelmeink és a gyengeségeink - terepéről. Hogy
olyan perspektívával szolgál számunkra, amelyből minden a maga helyén és értékén
mutatkozik. Az így megnyert kép tényleg fölemelő, s nem kell hozzá több
erőfeszítés, mint legyőznünk a belénk oltott évezredes valláskulturális tiltást:
ne kívánkozz a magasba! Utunkat olyan remekművek által fogjuk bejárni, mint
Alfred Hithcock Szédülése, David Fincher Játsz/mája, Sarkadi Imre Oszlopos
Simeonja és Thornton Wilder regénye, a Szent Lajos király hídja, amelyek egytől
egyig szédítő magaslatokra visznek, hogy közben kétféleképpen is megéljük
szellemi épülésünket. Előbb fölfelé haladva, megszabadulva a belénk sulykolt
világértelmezési sztereotípiáktól, majd visszafelé, a megélt katarzis által:
hogy a tisztánlátás képessége és vele együtt a tisztesség elemei és egyetemes
erénye mindig is a miénk volt, csak nem mertünk vele élni.