Hol itt fájt, hol ott fájt Szeretném már, ha ezeknek a bejegyzéseknek a túlnyomó
része teljesen érthetetlen lenne, egy furcsa múlt különös hordaléka, mint azok a
valamik, amiket néha fövenyes tengerpartokon találni, és az ember nem tudja
róluk, hogy ismeretlen cetek csontszilánkjai-e, elsüllyedt hajók kóbor darabjai
vagy csak a hullámoktól csiszolt sörösüveg-töredékek. Azért a polcon még lehet,
hogy jól mutatnak. Nem jó az embernek magát visszaolvasni. Ezt, mondjuk, eddig
is tudtam; új dolgokat jó olvasni, mások jó dolgait jó újraolvasni, meg hát írni
is jó vagy inkább szükséglet, sajátos önterápia. Magunkat újraolvasni eléggé
skizoid érzés. Azt hittem, kissé kesernyés, de vicces fiú vagyok. Most pedig
látom (nem tudom nem látni, mert olvasom), hogy a vicceim kétségbeesettek, a
kedvem szar, és hol itt fáj, hol ott fáj. Mindezt talán éppen az írás takarja el
elolem, de most olvasok.