Részlet a könyvből: Attila, jaj, a véget elsietted, behódoltál a roppant
űrhidegnek. A semmi ágán vacogott szived s megdermedt, mint a meteorkövek. S a
csillagok jeges közönnyel nézték testvérük-szived- megsemmisülését. Pedig a
forró szív most kéne éppen hideg csillagok múló éjjelében, mert szived szerint
képzeljük a rendet, másként képzelni sírodból se engedd, ne hagyd eztán, hogy
Krisztusunk: az eszme a te nevedben feszüljön keresztre, ne hagyd, hogy égre
fussanak a senkik s elfödjék azt a csillagot, mi jelzi útját Gáspár-, Menyhárt-,
Boldizsárnak s beragyogja jászlát a Messiásnak.