A pokol a többiek Jean-Paul Sartre a huszadik század második felére az
elkötelezett entellektüel szimbólumává vált. A tanulmánykötet első része az
író-filozófus vargabetűkkel tűzdelt életútját mutatja be. Politikusként Sartre
nem egyszer rosszul kötelezte el magát. Az 1950-ben kirobbant koreai háború után
a Francia Kommunista Párt útitársa lett, a Szovjetunió feltétel nélküli
dicsérője. 1956-ban ismét pálfordulás következett be Sartre politikai
állásfoglalásaiban. Ezúttal nem tévedett, és egy igaz ügy mellé állt. Elítélte
az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtását, majd szakított a kommunistákkal. A
könyv második részében máig legolvasottabb regénye, Az undor kerül górcső alá. A
mű élményanyagát az író gimnáziumi tanárként gyűjtötte össze Le Havre-ban, ahol
rendhagyó óráival megbotránkoztatta kollégáit és a szülőket. A regény tüzetes
elemzése során az is kiderül, hogy az elhíresült gesztenyefa valójában juharfa
volt, és az író két, valóban létező szereplőjét is összekeverte. A Sartre és a
többiek című fejezet a címadó tanulmánnyal kezdődik, amelyben legtöbbet idézett
és leginkább félreértett mondatát - A pokol a többiek - maga Sartre magyarázta
meg. Ebben a részben olvashatunk az író és Charles de Gaulle kibékíthetetlen
ellentétéről, idézve a tábornok elhíresült mondatát: Voltaire-t nem börtönözzük
be. Sartre Marcel Proustot sem szerette, ugyanakkor művét felhasználta saját
filozófiájának alátámasztása érdekében, még annak árán is, hogy meghamisította a
prousti szándékot. A kötet utolsó része a legkevésbé ismert Sartre-ról szól.
Arról, hogy a filozófus-író a festészethez is értett, sőt beható tanulmányokat
írt olasz mesterekről. Arról is kevesen tudnak, hogy filmrendező akart lenni. A
könyv utolsó tanulmányából megtudjuk, hogy Sartre nemcsak szerette a zenét, de
maga is zongorázott, és hogy egyik legkedvesebb zeneszerzője Bartók Béla volt.