Részlet a könyvből: Jézus szenvedéstörténete évszázadok óta fontos témája a
képzőművészetnek. Templomok, kolostorok falát díszítik Giotto, Tiepolo,
Tintoretto, Rubens sorozatai, múzeumok féltett kincsei Dürer, Rembrandt
festményei, metszetei. A kor történései, szelleme, a festő alkata meghatározta,
hogy ki, mikor, milyen témát választott Krisztus földi életéből. Tintoretto a
halálon győzedelmeskedő, megváltó Krisztust, a világ urát mutatta be, akiből
fényesség születik (Velence, Scuola di San Rocco: Keresztre feszítés,
1565-1566), Rubens feltekintő Krisztus alakjai ugyancsak az egyház
triumphálásának kifejezői (passió képei az antwerpeni katedrálisban, 1610-1617).
A reformáció a hit alapjait kérdőjelezte meg. Különösen Hollandiában vált
lehetővé a biblia önálló értelmezése, az eszmei szabadság. Ez eredményezte
Rembrandt addig nem látott, mélyen emberi Krisztus képeit. Kezdetben teátrális
beállítású, barokkos passióképeket festett, később, ahogy megismerte a
szenvedést, a megaláztatást, Jézust, a fájdalmak emberét ábrázolta. Nem a tanító
vagy uralkodó, hanem a szenvedő Jézus lett művei szereplője, az, aki
szenvedésével és nem tanításával váltotta meg a világot (Levétel a keresztről,
1634 és 1651, Három kereszt, 1653, Krisztus a kereszten, 1657). Kései művein nem
is annyira Jézus alakja, mint a körötte lévő tömeg fogta meg képzeletét (Pilátus
bemutatja Krisztust a népnek, 1655)