Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és
beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb,
alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét
lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a giga-csomagoktól,
az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre
rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy
áruba bocsátottam. Az maradt csak meg, és mindenből csak annyi, amire valóban
szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng
a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig
ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel. Amíg ezt a boldogságot nem
éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom gondolni: ha mindenemet
elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a
környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni
sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet
értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély!
Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a
beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát
odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség.
Ilyen az életem a Camino után.