1944/45-ben a német mintát követve Magyarországon is megvalósult a náci típusú
gettósítás, ennek következtében végül közel 600 000 ember került 221 gettóba,
majd a munka- és haláltáborokba. A tervszerűen végrehajtott elkülönítés és
népirtás ugyan nem újkeletű gondolat, a gettók gyakorlati haszna és hasznosulása
mégis csak fokozatosan bontakozott ki a nácik előtt is. A lakáshiány, a városok
átalakulása, a kifosztás lehetőségei szépen lassan alakították ki a
kényszerlakhelyek típusait és funkcióit. A magyarországi gettósítás eleinte
némileg eltért az Európában elterjedt megoldásoktól, ám az 1944 tavaszán
ideérkező náci zsidótlanító tanácsadók már 5-6 év tapasztalatával vágtak bele
Európa egyik legnagyobb zsidó közösségének kifosztásába és kiirtásába, és ennek
megoldása kapcsán számos pártra, mozgalomra, politikusra, társadalmi szervezetre
tudtak támaszkodni. A magyarországi vidéki gettók Európa gyors történetű
kényszerlakhelyei lettek, azonban a mai napig nem lehet teljes képet bemutatni
róluk, mivel hiányoznak az átfogó történeti munkák. Jelen kötet a fogalmak
tisztázása és a szakirodalom alapos feldolgozása mellett fel kívánja hívni a
figyelmet a magyarországi gettók működésének és történetének több aspektusára,
jellemzőjére és a történettudomány adósságára. VÉGSŐ ISTVÁN (1979) történész és
holokausztkutató. A Szegedi Tudományegyetemen végzett 2002-ben történelem
(bölcsész, tanár) és politikaelmélet szakokon. Helytörténeti kutatóként 2002 óta
több magyarországi múzeumi, illetve kutatócsoport projektjeiben vett részt,
kiadványok és kiállítások összeállításánál. Írásai és könyvei a 20. századi
sorsfordulók témáiban (hadtörténet, 1956, holokauszt) és helytörténet témakörben
jelentek meg.